Category Archives: Böjte Csaba

Az öröm energiája – Séta Dévára 2012

Böjte Csaba és Palya Bea a sétáról

„Álmodozó gyalogló, megrögzötten szentimentális fellegekben járó, elkötelezett szeretetvadász és mosolycsempész.” – Így kezdi saját maga jellemzését Kozma Zsolt.

Kép1om Zsolt mindig mosolyog, egyszerűen jó vele együtt lenni. Számára természetes, hogy nem csak beszélni és vágyakozni, hanem tenni, lépni, menni kell. Az észak spanyol “el camino” iskola „elvégzése” után jött a gondolat, minden egyes lépésnek és a megtett méterek sokaságának nemes célja lehetne, hogy Böjte Csaba nagyszerű munkásságát és kétezernél is több rászoruló gyermekét támogassa.

Zsolt tavaly is gyalog tette meg a 440 kilométert Budapesttől Déváig. Egy kilométer, egy euró és rengeteg lépés. Zsolttal együtt sokan mozdultak, tettek, támogatták a nemes cél. Zsolt idén is erre az útra indul. Csaba Testvér jóságos figyelme kíséri majd, amikor október 27-én útra kel.

Kísérők és lelkes támogatók mellett idén védnökként egy nagyszerű, hangból-dalból-érzésből szőtt aranytorkú lány állt Zsolt mellé. Palya Bea így mesél, arról, hogyan érintette meg a történet, amikor először hallott róla: „Szeretem a furcsa, nem mindennapi ötleteket, és ez az. Van benne valami zarándoklat-hangulat, valami camino-féle megszentelt elszántság. És ugye kapcsolódik Dévához, ott sincs hiány megszentelt elszántságból. Az ilyen újítások, a lehetetlennek látszó vállalások forgatják a világ nagy kerekét. Meg hát minden, ami menés, mozgás, lendülés, én azt nagyon bírom… „Kep_Seta2

És Bea máris arról mesél, milyen benyomásai vannak Böjte Csabáról, mit gondol munkájáról, elhivatottságáról. „Könyvtalálkozókon, díjkiosztókon hoz össze a sors Csaba Testvérrel időről időre. Látom a barna csuhás suhanást, és szeretem ezt a suhanást. Eszembe jutnak a Legyetek jók, ha tudtok című film képei, imádtam azt a történetet. Csak a dévai a gyerekek talán többször találkoznak angyalokkal… Örülök, hogy pont a gyerekek azok, akik mellett Csaba testvér elkötelezte magát, talán azért is, mert a gyerekek nekem is szívügyem, máig sokat dolgozom szociálisan hátrányos helyzetű vagy fogyatékkal élő kicsikkel. Otthonos nekem az a gondolkodás, hogy ő egyszerűen hisz a jóban, és sok energiát tud abba rakni, hogy az álmai megvalósuljanak. Nagyot álmodott, megvan az eredménye, és még nevetni sem felejt el mindeközben.„

Csaba Testvér valóban suhan barna csuhájában. A misét követően kedvesen beszélget mindenkivel, aki szót szeretne váltani vele. Figyel, felel, őszintén ad az idejéből, energiájából és suhan tovább. Interjút ad, meghallgat egy építészmérnök diákot a dévai terveiről, asztali áldást mond a reá váró gyermekeknek, majd a lépcsőre ül mellém és a lábunkat lógázzuk.Kép1c

Vártam ezt a beszélgetést, nagyon, Készültem, mégis valahogy esetlennek tűnnek a kérdéseim, de beszélgetni kezdünk. Arról, hogy már Magyarországon is van két ház, Erdélyben pedig 67.

Mosolyogva teszi hozzá, hogy nem a cél vezérli, hogy valamiféle performanszt mutasson be. Így fogalmaz: „Ha megkérdezik tőlem, hogy mi a következő célom, akkor mindig azt szoktam mondogatni viccesen, hogy konkurenciát teremteni. Meg vagyok győződve, hogy sem az egyház, sem az állam, nem képes megoldani a szociális gondokat. Itt a Kárpát-medencében akkor oldódnának meg a problémák, ha mindenki ott ahol él, a maga utcájában, tömbházában, falujában lehajolna a mellette élő, bajban lévő emberhez, ha mindannyian szolidárisak lennénk.

Tehát, akkor mi az én feladatom? Hát egyszerűen reklámot szeretnék tenni annak, hogy jó dolog jónak lenni. Jó dolog lehajolni! Hogy igen, az utcagyerekek nevelhetőek. Nem igaz, hogy ez lehetetlen feladat lenne. Nem igaz, hogy ez áldozat lenne. Hát akkor lennék én sikeres, ha olyan jó étvággyal tudnám ezt a rétest enni, hogy az emberek kikapkodják a tányérból előlem a többit! Hogy olyan jól tudnám ezt a munkát végezni, hogy az emberek azt mondanák, hogy jééé hát nálunk is van egy bajban lévő család, akkor hamar menjünk, látogassuk meg és segítsünk rajtuk. Én meg vagyok győződve, hogy Isten jó világot teremtett, szép, lakható. Nem gondolom, hogy az emberiség a 21. században eljutott egy plafonig, egy korlátig, hogy nincs tovább és minden össze kell dőljön. Hanem úgy gondolom, hogy hihetetlenül szép távlatok vannak előttünk. Persze ezért meg kell küzdenünk, meg kell látni abban a kőben a szobrot, abban a gazos kertben a parkot, az utcagyerekben a jövendőbeli állampolgárt, aki épít és nem rombol és hát persze azt kemény munkával ki is kell hozni belőle. Én ebben hiszek, és azt látom, hogy ez működik is. Több száz gyereket fogadtam be, nagyon sok családot látogattam meg és azt láttam, hogy a jó szó, a szeretet ötről a hatra viszi az embereket, majd hatról a hétre és kibontakozó, növekvő világban élünk, nem felesleges egy kiskertet megkapálni, nem fölösleges egy almafát elültetni vagy egy diót, nem fölösleges prédikálni, jó szót mondani.”

A Sétáról sokszor beszéltünk már. Tavaly is sok figyelmet és támogatást kaptunk Csaba Testvértől és az alapítvány munkatársaitól. Sosem értettem, hogy van ideje és energiája arra, hogy megérezze a szervezés nehezebb napjait. Hogy egy rövid üzenettel, néhány kedves sorral energiát adjon. Most arról kérdezem, mit gondol a Sétáról.

„Azt gondolom, hogy ha összefogunk, bizalommal egymás felé fordulunk és mindenki a maga kis virágját kibontja, akkor sokkal szebb lesz a föld. Hogy ki milyen virágot, gyümölcsöt kell teremjen? Én ebben nem tudok tanácsot adni. De biztos, hogy Dosztojevszkijnek írnia kellett. Kós Károlynak házat kellett terveznie. József Attila verset kellett írjon. Zsoltnak talán gyalogolnia kell, ez az a szín, ez az az íz, amit ő a világhoz hozzá tud adni, hogy felhívja az emberek figyelmét az ő gyaloglásával arra, hogy összetartozunk. Hogy egy család a Kárpát-medencei Magyarság, hogy neki itt Budapesten ugyanúgy fáj az, ha egy gyermek szomjas vagy fázik Erdélyben, mintha a szomszédban lenne.

Én nagy-nagy szeretettel köszönöm ezt az ajándékot, amivel szebbé, teljesebbé, lakhatóbbá teszi a világunkat. És egyben bíztatok bátorítok mindenkit, hogy teremje meg a maga kis virágát ott ahol van. Lehet, hogy valaki nem érez magában kedvet egy ilyen hosszú útra, egy ilyen nagy sétára, de úgy érzi talán, hogy hangja kell legyen ennek a szó nélküli sétának és ő beszél, más talán rajzol. Adja az Isten, hogy mindannyian megtaláljuk a magunk feladatát, hogy tényleg ez a közös nagy világ szebb legyen.”

Mindig elvarázsol az az őszinteség, ami Csaba Testvér minden szavából, személyiségéből, hitéből sugárzik. Amikor arra kerül a szó, hogy szavaink, életünk mennyire őszinte, Csaba Testvér nevetve mondja: „Kit kell, elvegyen egy fiú feleségül? Hát azt a lányt, amelyik legjobban tetszik neki. Hát ne adja alább, nem? Nősülésnél nincs fapados kiszerelésű menyasszony. Maximumra kell törekedjünk. Egy életünk van. Hogy mit csináljon az ember? Amit a legjobban szeret, nem? Amire a legnagyobb vágyat érez. Hogy kell élni? Ahogy a legboldogabb, vagy ahogyan a legjobban esik az embernek. Nekem így élni, ahogy élek, jólesik. Jó dolog álmodozni, jó dolog az álmainkat megvalósítani, jó dolog egy vadidegen ember a kezét megszorítani és azt mondani, hogy örvendek testvérem, hogy megismerkedünk, hogy találkoztunk. Én azt hiszem, hogy ha valakinek kibicsaklott a térde vagy a lába, meg lehet őt tanítani úgy is járni, hogy fáj minden lépés, húzod a lábadat, de próbálj meg így közlekedni. Hát én azt gondolom, hogy a legbölcsebb dolog helyrerakni azt a lábat és akkor futkorászni és vidáman ugrabugrálni, nem? Én mindenkinek ezt kívánom, hogy ne tanuljon meg képmutató, sunyi módon élni, hanem masszírozza helyre az életét és őszintén, jókedvvel élje meg minden percét.”

Szép záró gondolat ez. Csaba Testvér búcsúzik, köszönetet mond és már suhan is tovább. Én pedig a kérdést – egyetlen fiú, aki útnak indul, valóban segíthet-e – Palya Beának szegezem. Azonnal felel: „Persze, mindenki segíthet. Weöres írja, hogy “aki élt, az nem hiába élt”, ezt mondják versében az Atlantisz elsüllyedt városait borító szigetek. Szerintem nincs cselekedet, ami nyomot ne hagyna, ami változást ne indítana. Csak jó sok bizalommal, az öröm energiájával kell feltölteni azt a cselekedetet és akkor elkezd továbbsugározni és termeli a jót. Hát, ez itt mind megvan. Ha nem lennék nyolc hónapos várandós, talán én is nekiindulnék…”

Végül már csak egy kérdésem maradt. Zárásként megkérdem Beát miért állt a Séta mellé. „Mert bízom abban, hogy az az energia, amit most a neked adott válaszokba folyatok, megsokszorozza majd önmagát. Egyszerű ez, összeadódnak a jó dolgok, segítik egymást. Minden lépés – csakúgy, mint a hosszú séta lépései – eggyel közelebb visznek a célhoz, és örülök, ha én is egy lépés tudok lenni ebben a gyönyörű folyamatban.”

Most már biztosak lehetünk abban, hogy Zsolt tettei, lépései nyomot hagynak, változást indítanak és hatnak a világra!

Gyere és tegyél a nagy úthoz Te is egy lépést!

Andrea